Mindig éjszaka mentek gyilkolni,
mindig csőre töltve a fegyvert,
álmából riasztva fel a gonoszt,
akinek egyetlen ismertetőjele, hogy cigány.
Amúgy lehet férfi, nő, tökmindegy,
lehet kisgyerek is, karon ülő is,
gyorsan levadászták a férfit, a nőt,
az apát a fiával, az anyát a lányával,
aztán futás haza ágyba bújni,
tervezgetni tovább a szép jövőt.
És teltek a napok, a hetek, a hónapok,
mindig éjszaka mentek gyilkolni,
és mindig fegyverrel a fegyvertelenek ellen,
álmából riasztva fel a gonosz cigányt,
akinek esélye sem volt menekülni.
Az emberek először meghökkentek,
kivégzés? ölik a cigányokat?
vagy talán ők ölik saját magukat?
gonosz cigány a gonosz cigányt?
megborzongtak, és a borzongásukban
rémület és káröröm keveredett.
Szörnyülködtek, mert szörnyülködni jó,
de aztán kezdték megszokni ezt az új módit,
úgy tettek, mintha az égből jönne a halál,
a szél hozná és a szél vinné a gyilkosokat,
nem egy földúton parkoló fekete dzsip.
Beletörődtek, hogy mindez lehetséges,
a vállukat vonogatták, egy reggel én is
láttam a tükörben, ahogy lesütöm a szemem,
és vakarózom, de hiába vakarózom,
nem tudom levakarni magamról a szennyet,
a beletörődés szennyét, gyalázatát.
Aztán egy nap elkapták a gyilkosokat,
megszűnt az éjszakai cigányvadászat,
elmúlt ez a rémálom, lehet nyugodtan aludni,
álmodni, hogy a cigány nem szitokszó,
felriadva vakarózni a sötétben.