Skip to main content
Ungern
4 min read

Puha cellák

Credits Text: Nagy Gergely March 13 2018

Magyarországon a szólás- és művészi kifejezés szabadságát védi az alkotmány, bocsánat, a 2012 óta Alaptörvénynek hívott szöveg. Minden művész szabadon dolgozhat, alkotását pedig nyilvánosságra hozhatja, semmit nem tiltottak be, senkit nem börtönöztek be. Úgyhogy ez az írás itt akár be is fejeződhetne. Csakhogy mégsem fejeződik be, merthogy a magyarországi, közpénzből fenntartott művészeti intézményrendszer minden pontján problematikus.

Olyannyira, hogy ez lassanként már visszahat a művészeti reprodukcióra is, nem termelődik újjá és nem újul meg a művészet, az új, kritikus gondolatok, praxisok nem kerülnek be a perifériáról a művészet fő áramába. Ez pedig a hatalom számára kellemes helyzetet teremt, a struktúrába rejtett puha cenzúra dolgozik: csönd van, nyugalom van, a művészet szórakoztató és reprezentatív funkciói zavartalanok, minden más meg vegetál valahol az art system szélén. Működik az optikai illúzió: a nagyintézményekben, múzeumokban kiállítások nyílnak, munka folyik, múzeumi negyed épül a főváros legnagyobb közparkjában, tíz-, százmilliárdos összegek repkednek a levegőben. Csakhogy alig van kortárs nagykiállítás, részben szakmai bizonytalanságból, részben politikai félelemből.

A művészpályák megállnak a kisgalériák szintjén, a nagyintézmények pedig nemzetközileg értelmezhetetlenek, távoztak belőlük a szakemberek, akik kenyérmorzsákból élnek, vagy külföldre emigrálnak. A kormány uralja a nyilvánosság bizonyos csatornáit is: a propaganda médiává vált közmédia semmit nem mutat be abból a kultúrából, amiről mi itt most beszélünk, a kereskedelmi médiának az a része pedig, amelyet a kormány oligarchái vásároltak föl (állami hitelekből), nagy ívben kerül mindent, ami művészet és kultúra. A kritikus művészet buborékba záródott, nem fejthet ki szélesebb társadalmi hatást – a buborékot úgy hívják, hogy Budapest, itt van néhány non-profit intézmény, néhány artist run space és kereskedelmi galéria, ahol eleven a kortárs képzőművészet kritikus, szubverzív iránya. A többi néma csend.

Miként alakult ki ez a helyzet? Végtelenül egyszerűen. A hatalom nem hülye, tudja, hogy elég az intézményeket és a forrásokat kontrollálni, és máris minden úgy alakul, ahogy szeretné. 2010 után a nacionalista kormányzat lebontotta az intézményi struktúrát, a romhalmaz megfelelő pontjaira lojális szereplőket ültetett. Megszüntette a kultúra minisztériumi szintű jelenlétét: ma nincs kulturális (sem oktatási, sem egészségügyi, sem szociális) minisztérium, egyetlen vízfej van Emberi Erőforrás Minisztérium néven (micsoda vonzódás az orwelli nyelv iránt!), ahol az élő kultúráról senkinek semmi fogalma nincs. A pénzt kivonta a területről és átirányította egy hatalmas, új monstrumba, amelyet úgy hívnak MMA (Magyar Művészeti Akadémia), amely se nem akadémia, se nem művészeti, inkább lojális öregurakat tömörítő, korporativista kamara.

Pénz, ingatlanok, a város közepén álló Kunsthalle és egy egész művészetkutató intézet van az MMA tulajdonában, de képtelen mit kezdeni a vagyonnal – tízmilliárd forintok enyésznek el, és nagyon kevés releváns output. De a lojális öregurak ma már ott ülnek sok testületben, például a kulturális projektek támogatására létrehozott, és 25 éve működő Nemzeti Kulturális Alapban is.

A kortárs művészeti színtér 2012 óta tiltakozott, tüntetett, elfoglalta a Ludwig Múzeumot, amikor ott egy manipuláció-gyanús vezetői pályázat zajlott, megzavarta az MMA gyűléseit, akciózott és röplapozott. Heroikus akciók, közben pedig a napi megélhetés gondjai és folyamatos lelkiismereti dilemmák: együttműködni a rendszerrel vagy sem, pályázni közpénzre vagy sem, bemenni az intézményekbe vagy sem. A hetvenes évek értelmiségi pozíciói élednek föl: van rendszerhű és ellenálló, társutas és emigráns értelmiség. Egyelőre a többség bojkottálja az MMA-t és a Kunsthallét, de kérdés, hogyan íródik majd át ez a történet lassan, ahogy a rendszer berendezkedik? Valamiféle művészeti pedofíliaként az MMA az egyetemekhez kezdett közeledni, a diploma kiállítások egy részét saját Kunsthalléjába invitálja: gyertek be, és maradjatok is itt.

A kortárs művészeti közeg pedig belefáradt a tiltakozásokba. Igyekszik új létmódokat, túlélési stratégiákat találni. Informalitás, ingyenmunka, ellenkultúra, önszerveződés: ma ezek között a fogalmak között élünk. Létrejött viszont a régió legnagyobb független művészeti rendezvénye, az OFF-Biennále Budapest, amely nem pályázik közpénzre és nem érintkezik az állam által fenntartott infrastruktúrával. Csak „off” terekben tartja eseményeit, ingyen, de kérdés, hogy a művészek és kurátorok önkizsákmányoló stratégiája meddig tartható fenn. Közben a kormány gyanakszik, retteg, és egyre agresszívabb: „Soros” gyűjtőnév alatt hisztérikusan támadja a civil szektort, bizonyos művészeket pedig „nemzetbiztonsági kockázatnak” nevez. Ez van. Élni lehet? Lehet. Magyarország ma nem Belarusz és nem Törökország. De arrafelé halad. És egyre gyorsabban.

Like what you read?

Take action for freedom of expression and donate to PEN/Opp. Our work depends upon funding and donors. Every contribution, big or small, is valuable for us.

Donate on Patreon
More ways to get involved

Search