Illiberális politikai kultúra Magyarországon
A rendszerváltás időszaka óta cipeli magával Magyarország azt a kettősséget, amire az Orbán-kormány építeni tud: a passzivitásra való hajlandóságot és a politikával kapcsolatos cinizmust. A passzivitásra való hajlam azt jelenti, hogy a magyar polgárok úgy gondolják, nem tudnak hatással lenni a saját életük politikai kereteire, és fel is adják, hogy ezzel kísérletezzenek. Az ezzel összefüggő cinizmus következtében a politikai rossztetteket nem fogadja olyan felháborodás, amelynek politikai hatása lenne; a korrupciót a magyarok magasnak gondolják, de úgy vélik, hogy minden politikai párt és csoport egyformán korrupt vagy az lenne, ha hatalomhoz jutna.
Bár voltak látványos tüntetések Magyarországon a kormány egyes húzásaival szemben – a Central European University ellehetetlenítése vagy a civil szervezetek vegzálása miatt például 2017 tavaszán --, néhány száz embernél többet csak Budapesten tudtak mozgósítani. A vidéki Magyarország sokkal passzívabb és sokkal kiszolgáltatottabb a helyi politika erős embereinek.
A kormány által használt eszközök, amelyek között időnként a megfélemlítés is előkerül, a magyarok szemében nem rokonszenvesek ugyan, de nem is égbekiáltóan felháborítóak. A politikai nyomásgyakorlás vagy a miniszterelnök környezetének feltűnő gazdagodása elkönyvelhető úgy, mint „a fejesek” szokásos disznósága, amit el kell viselni a túlélés érdekében. Az idősebbek csak a késő-szocializmus kori Magyarországon megszokott stratégiákat folytatják: a megfelelő kapcsolatrendszerbe való besimulás a nyitja a boldogulásnak. Ebbe szocializálódnak bele a fiatalabbak is.
A politikai passzivitás miatt egyedül a választásokon való részvétel rögzült viszonylag magas szinten; a politikában aktív szerepet a többség nem akar és nem mer vállalni. Nem akar, mert úgy véli, hogy a politika általában piszkos, és nem mer, mert azt látja, hogy akár a családja megélhetését is kockáztatja, ha a szerepvállalást választaná. A magyarok többsége biztonsági játékos.
Erre a gondolkodásmódra tud építeni a kormány migrációs, illetve Soros György elleni kampánya is. A migráció potenciálisan feszültségforrás, társadalmi fenyegetés, és az ígéret, hogy ettől a fenyegetéstől megvédik a magyarokat, igen népszerű. A menekülteket aktívan segítő szervezeteket könnyű beállítani úgy, mintha több százezer vagy akár milliónyi menekült „betelepítését” terveznék, mivel Soros Györgynek valóban volt a menekültválság elején így értelmezhető nyilatkozata. Mivel Soros, illetve az általa támogatott szervezetek tevékenységét a magyarok általában nem nagyon ismerik, ezért a kormány üzenetével szemben csak a még független sajtó tudna ellensúlyt nyújtani, de az egyik nagy kereskedelmi televízió, teljes vidéki sajtó, valamint a rádiók többsége is Fidesz-közeli emberek irányítása alatt van. A Budapest-vidék ellentét így folyamatosan újratermelődik.
A nagy pénzügyi válság idejéhez viszonyítva a magyar gazdaság most működik, a munkanélküliség csak a leszakadó társadalmi csoportok és a cigányok között magas, egyébként inkább munkaerőhiány van. Ha egy család a Fidesz jelenlegi kormányzása, 2010 előtti helyzetével veti össze mai lehetőségeit, nem lesz nagyon elégedetlen. Azt, hogy a környező országokhoz képest is kezd lemaradni a magyar életszínvonal, sokkal kevésbé látják át a szavazók.
Ha a politikai ellenzék kevésbé volna megosztott, talán volna esély rá, hogy Orbán Viktor elveszítse a választást, hiszen az elégedetlenek motiváltabbak arra, hogy elmenjenek szavazni. A jelenlegi ellenzék azonban még akkor is hátrányban van a Fidesszel szemben, ha a baloldal összefog a választásokon: a Jobbikkal kellene egyeztetnie a választási stratégiát ahhoz, hogy a kormánypártot valóban megszorongassák. Ezt azonban érdemben senki nem támogatná. A „forradalom”másfelől, amiről időnként beszélnek a kormány bírálói, feltételezné, hogy már nincs senkinek vesztenivalója. A magyarok azonban most még úgy érzik, hogy privát boldogulásuk nem lehetetlen, ha megfelelően helyezkednek.