Külföldön élő barátaim, és külföldi újságírók gyakran kérdezik,tulajdonképpen mi a baj a médiatörvénnyel. Természetesen vannak a törvényben olyan rendelkezések, amelyek nem éppen gusztusosak vagy akár a demokráciát is fenyegetik, de hogy világos legyen, mi az igazán ijesztő, túl kell lépnünk a törvényszövegen.

A 2010 márciusában tartott parlamenti választások győztesét nem volt nehéz megjósolni. A magyar gazdasági katasztrófák és az impotens kormányzás, valamint a 2006-os utcai tiltakozások során alkalmazott rendőri erőszak démonizálása és a Fidesz által kezdeményezett népszavazás következtében a 2002 és 2010 között kormányzó szocialista-liberális koalíció minden hitelét elvesztette már 2008-ban. A legnagyobb ellenzéki pártnak, a Fidesznek, a kisujját sem kellett megmozdítania a választási kampányban. Orbán Viktornak, a párt vezetőjének a stratégiája ennek megfelelően az volt, hogy kerülte a nyilvános megszólalásokat, s különösen a nyilvános vitát. Ehelyett a Fidesz reményt keltő üzenetekkel bombázta a z egyre elkeseredettebb választókat: egymillió munkahely, gazdasági növekedés, azonnali megoldások a közbiztonság javítására és a bűnözés visszaszorítására. A részletekre, vagy arra, hogyan is kívánnák mindezt megvalósítani, a választási kampányban nem tértek ki.

Néhány műsorvezetőnek azonban még lehetősége volt arra, hogy feltegyen néhány kellemetlen kérdést a közszolgálati médiában a Fidesz vezető politikusainak. Ezek az újságírók, a szerkesztőkkel és időnként a teljes műsorstábbal együtt, ma már nem dolgoznak itt. Vagy közvetlenül azután rúgták ki őket, hogy Magyarország átadta Lengyelországnak az EU elnöki tisztét 2011. július 1-én, vagy később, novemberben, a közmédiában lezajló második leépítési hullámban.

Amikor elmeséltem egy barátomnak – egy szakmai díjakkal kitüntetett, amúgy teljesen apolitikus riporternek --, hogy felkértek ennek a rövid elemzésnek a megírására, és megkérdeztem, hogyan foglalná össze röviden a magyar média helyzetét, a következőt válaszolta: ”Hányingerem van. Itt vagyok, még mindig újságíró vagyok, de látom, hogy gyártják a híreket. Azt hallom, az emberek térden könyörögnek, hogy megtarthassák az állásukat, és megígérnek bármit. Az sem titok, hogy ha nem működsz együtt, akkor menned kell. Fulladozik az ember. Kafkai rémálom.”

Azok a vezetők, akik eldöntik, kinek kell mennie, szinte mindannyian új kinevezettek. A közszolgálati média hírszerkesztőségének vezetője például – a központi hírszerkesztőséget a médiatörvény hozta létre, felszámolva az addig független szerkesztőségeket -- egy 32 éves fiatalember, Papp Dániel, aki 2003-ban a Jobbik – a magyar szélsőjobb ellenzéki párt -- médiáért felelőszóvivője volt. Ezt a tényt a hivatalos életrajzok nem említik. Két nappal azelőtt, hogy e fontos kinevezést megkapta, Papp riportot készített a magyar televízió számára az EP képviselő Daniel Cohn Bendit sajtótájékoztatójáról. A német zöld párti képviselő bírálta a magyar kormányt a médiatörvény miatt. Papp úgy vágta meg a riportot, hogy olybá tűnik, mintha Cohn_Bendit elhagyná a termet, amikor állítólagos pedofíliájával kapcsolatban kap kérdést. A tudósítást a Híradó leadta. A következő nap számos online hírportál – például az Index – összevetette a teljes sajtótájékoztató ról készült videót a vágott anyaggal, és világosan kimutatták, hogy a tudósítás manipulálta a tényeket. Papp Dániel ennek ellenére megkapta a kinevezést.

*

Az új médiatörvény tulajdonképpen két törvény, valamint sok kisebb törvénymódosítás összege. Az új szabályozás egy erősen centralizált struktúrába szorítja a közmédiát, és minden médium feletti kontrollt – beleértve a televíziókat, a rádiókat, a nyomtatott és az online sajtót, a blogokkal együtt – egy hatósághoz rendel.

Az új hatóság vezetőit a Fidesz kétharmados masinájával villámgyorsan ki is nevezte kilenc évre. A hatóságnak joga van a szabályozás értelmezésére, a panaszok fogadására és megítélésére, további szabályok megfogalmazására, például a közszolgálatiság definiálására, büntetések kiszabására, frekvencia és egyéb engedélyek megvonására és nyomozást is indíthat – minden ”médiaszolgáltató” és ”tartalomszolgáltató” minden dokumentumát megtekintheti.

Mivel a törvényjavaslatot a Fidesz parlamenti képviselői nyújtották be, nem a kormány, a törvénykezési folyamatot nem zavarhatta meg a szakmai szervezetek kritikája. A törvényjavaslatokkal kapcsolatban csak akkor kötelező társadalmi konzultációt tartani, ha ezeket a kormány nyújtja be az országgyűlésnek.

A második törvényt 2010 december 21-én fogadták el. Már aznap megindult a tiltakozási hullám, egyetemi hallgatók flashmobjával. A következő három hónapban egy a Facebookon szerveződő kis tiltakozó csoport laza civil mozgalommá nőtt, amely a demonstrációira 25–45 ezer embert tudott mozgósítani. A nyugati média és, növekvő mértékben, az EU és más országok, nemzetközi szervezetek fontos politikai vezetői figyelmét is felkeltette a média új szabályozása. A kormányt erre nem számított.

2011 januárjában Magyarország vette át az Európai Tanács elnöki tisztét. A kormány számára ez kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy -- fontos európai tárgyalások gazdájaként --, a nemzetközi figyelem fényében sütkérezzen. Nem voltak felkészülve arra agyakran igen éles hangvételű bírálat-özönre, amely az európai sajtóban megjelent, legalább hírként, de még gyakrabban kritikus elemzésként. A bírálatoknak például a német és a svájci közszolgálati televízió is jelentős teret adott. A médiatörvény rossz híre eljutott az Egyesült Államokba, Kanadába, de még a Távol-Keletre is.

A kormány kezdetben megpróbálta jelentéktelen, tudatlanságból vagy rosszindulatból fakadó támadásnak beállítani a tiltakozást. Azt állították, hogy ellenzéki pártok és néhány liberális értelmiségi szítja a nyugati felháborodást. Orbán egy emlékezetes pillanatban ”szegény német kancellárasszonynak” nevezte Angela Merkelt a Hírtévében – egy erősen Fidesz-párti kereskedelmi csatornán. Merkel, Orbán szerint, valójában egyáltalán nem bírálta a médiatörvényt. A német külügyminiszter helyettesének meg kellett erősítenie, hogy a német kormány reményét fejezi ki, hogy a magyar kormány egyeztetni fog a médiatövény bírálóival. Más európai politikusok – például a luxemburgi külügyminiszter kritikájával kapcsolatban -- Orbán kifejtette, hogy fogalmuk sincs a magyar médiatörvényről, valójában ellenzéki sugallatra szólalnak meg. Megint más esetekben, például amikor Ban Ki Mun ENSZ főtitkár vagy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter vetette fel a kérdést, a magyar hírmédia lényegében elhallgatta az ügyet.

A médiatörvénnyel kapcsolatos híreket a kormány megkülönböztetett figyelemmel kísérte; minden hírt, amely a közszolgálati médiában megjelent, a kormányhoz hű szerkesztőnek kellett engedélyeznie. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy a külföldi bírálatok gőgös lesöprése nem használ a kormány nemzetközi imázsának.

Utóvégre a kormány elkészítette a törvények angol fordítását és felvette a harcot. Azt állította – és állítja a mai napig --, hogy a szabályozásnak nincs olyan eleme, amely ne lenne megtalálható más EU országok médiaszabályozásában. Ezen túl, a figyelem elterelése érdekében, úgy döntött, egykicsit visszavesz a lendületből. Kijelentették, hogy az új szabályokat csak 2011 július elsején terjesztik ki a nyomtatott sajtóra és az online tartalmakra. Némi huzavona után végül néhány jelentéktelen ponton módosították is a szöveget.

*

2011 novemberében nemzetközi sajtószervezetek széles koalíciója érkezett Magyarországra a magyar média helyzetének kritikus áttekintése végett. November 15-én a hatóság Fidesz által jelölt elnöke, Szalai Annamária, fogadta a nemzetközi küldöttség vezetőjét, Aidan White-ot (ő volt 1987-től 2011-ig Nemzetközi Újságíró Szövetség főtitkára ). A következő nap a hatóság magyar nyelvű sajtóközleményben kijelentette , hogy a nemzetközi delegáció nem tett fel kérdéseket a hatóság szabályozási gyakorlatával kapcsolatban, és javaslatokat sem fogalmaztak meg. A közlemény szerint Szalai Annamária átadott a küldöttségnek egy erre az alkalomra készült, a hivatalos álláspontot tükröző elemzést, és tájékoztatta őket a magyar médiában bevezetett társszabályozásról.

A hatóság nyilatkozata ugyan ezt cáfolni igyekezett, a delegációnak nagyon is volt mondanivalója. ­A legaggasztóbbnak azt találták, hogy az újságíróknak fel kell tárniuk a forrásaikat. A közelmúlt eseményei mutatják, hogy mennyire nehézzé vált ilyen körülmények között a tényfeltáró újságírás még a legedzettebb újságírók számára is. Bodoky Tamást, az atlatszo.hu szerkesztőjét –ez a független honlap a tényfeltáró újságírás legfontosabb központja ma Magyarországon -- a rendőrség rendszeresen zaklatja, amiért nem hajlandó felfedni a forrásait. Elvileg az újságírókat csak akkor kötelezhetik a forrásaik megnevezésére, ha ”nemzetbiztonsági” veszély áll fenn. Szalai Annamáriát úgy utasították – feltehetően --, hogy mindaddig, míg némi nemzetközi érdeklődés tapasztalható a magyar média nyomorúságával kapcsolatban, és ameddig más eszközök is rendelkezésre állnak a média megrendszabályozására, ne éljen a hatalmával, a rendőrség azonban már megkezdte az ámokfutást. A kormánynak ez nem volt elég, november legvégén jelentették be, hogy új titkosszolgálatot hoznak létre ”a Magyarország elleni támadások” felderítésére. Ennek az új szolgálatnak joga lesz minden – minden – dokumentumot megvizsgálni. Ily módon az újságírói források felderítése automatikusan nemzetbiztonsági ügy.

Aidan White a források védelmén túl a társszabályozás veszélyeire hívta fel a figyelmet. A társszabályozás természetes igen jól is működhet, mivel az általános szabályok értelmezésében és érvényesítésében nagyobb autonómiát kap. Hát nem jobb, ha magunk állítjuk fel a szabályainkat, és nem közvetlenül a hatóság?

A helyzet az, hogy nem jobb. Ma Magyarországon inkább veszélyes. A társszabályozás alkudozás és hatalmi játszma. A hatóság – amelynek joga van ”regisztrálni” és frekvenciákat osztani – közvetlenül, a nyilvánosság kizárásával a médiumokhoz fordulhat. Azok pedig igen megértőek.

A delegáció látogatásának legjellemzőbb tanulságát Aidan White foglalta össze, az atlatszo.hu-nak adott interjúban:”… a ma délelőtti sajtótájékoztatónkon is: alig voltak újságírói kérdések. Én amiatt aggódom, hogy függetlenek tudnak-e egyáltalán maradni az újságírók, hogy mennyire aggódnak amiatt, hogy ha bírálják a kormányt akkor bajba kerülhetnek… és mint tapasztaltuk, a médiatulajdonosok is tartanak ettől. Így aztán egyre kevesebb lesz a kritikus hangú, oknyomozó újságíró, így a média kevésbé tud kontrollként (watchdogként) működni, márpedig ennek komoly veszélyei vannak.”

Aggódnak, valóban. A közszolgálati médiában újabb leépítési hullám kiváló alkalom a bírálók vagy az egyszerűen lelkiismeretes újságírók eltávolítására, és senki sem akar kockáztatni.

Ahogy írom ezt a szöveget, újra meg újra átvizsgálom a mondataimat. Az öncenzúra engem is elér: cenzúrázom magam, elhagyok vagy megváltoztatok személyekre vonatkozó részleteket, nehogy elveszítsék az állásukat a forrásaim. A kormány támogatói időnként felteszik a kérdést, miért mindig ugyanazok a nevek bukkannak fel a nyugati médiában. A válasz nem bonyolult. Csak néhány olyan ember van Magyarországon, aki vállaja a kockázatot, akinek nincs mitől félnie vagy nincs vesztenivalója.

*

Mi a baj a médiatörvénnyel? Mindenféle csapdát építettek bele, fenyegető szabályokat, alig észrevehetővagy éppenséggel teljesen nyílt lehetőségeket arra, hogy a hatóság korlátozza a média függetlenségét. A kutya azonban nem itt van elásva. A sztori a következő: a médiaszabályozás hatókörét törvény rögzíti ugyan, de ez a törvény valójában politikai fegyver, egy olyan országban, amelyben a jogbiztonság egyre kevésbé érvényesül. Magyarországon a törvényeket naponta lehet módosítani. Már 2010 nyarán világos volt, hogy a vezető kormánypárt nem szégyellős, ha a saját kádereiről vagy hátországáról van szó: minden további nélkül hoz kifejezetten rájuk szabott törvényeket. Nem fognak tehát mentegetőzni amiatt, hogy létrehoztak egy központosított struktúrát, aztán feltöltötték az embereikkel. Amikor a hatóság három-az-egyben megoldás, amikor a politika mindhárom hatalmi ágára kiterjed a fennhatósága, miközben a negyedik ágat különféle hatósági eszközökkel revolverezi, egy igazán fontos kérdés van: hogy ki a főnöke.

A kormányon lévő pártoknak jó okuk van rá – és persze most már módjuk is --, hogy a médiát ellenőrizzék, de ez csak a történet egyik fele. Szükségük van biztonságos karanténba zárt bírálókra is, mert aa jobboldal fő mítosza az, hogy az országot még mindig hazátlan bitangok (a korábbi állampárt emberei) uralják. A mozgósító mítosz legjobb alátámasztása, ha van némi ellenállás, és minden bírálatot az ellenzék aknamunkájának tulajdoníthatnak. Magyarországon, legalábbis a látszat szerint, sajtószabadság van. Léteznek a kormánnyal kevéssé rokonszevező újságok és hetilapok, egy tévécsatorna is, továbbá egy rádió (noha ennek frekvenciaengedélyét visszavonták, így aztán a semmiben lebeg jelenleg). Az internetet, természetesen, lehetetlen szabályozni, még ha tettek is erre erőfeszítéseket.

Az én értelmezésemben a Fidesz (vagyis Orbán Viktor) médiastratégiája a következő: a Fidesz akkor sem lehetetlenítene el minden kritikus napilapot és rádiót, ha módja volna rá. Az ő szempontjukból a jelenlegi médiakörnyezet a lehető legjobb. Két nyilvánosság létezik, a nyilvánosság egy piciny köre, az ellenzéknek, és az ország teljes nyilvánossága – a legfőbb kereskedelmi csatornák, a közszolgálati média, a hírtermelés és a legnagyobb példányszámú napilapok – amelyet a kormány ural.

Ez Berlusconi modellje. A legtöbb napilap, internetes újság és tevízió magánkézben van. A Fidesz kemény magja, gazdasági támogatóikon keresztül, megpróbálja ezeket felvásárolni, illetve állami hirdetésekkel életben tartani, esetleg a kettő kombinációját lkalmazza. A Fidesz célja, hogy létrehozza a saját birodalmát és a saját médiáját, nem újdonság, a kilencvenes évek vége óta következetesen ezt a stratégiát követik.

Az ingyenes napilapok piacán például – gazdasági támogatóikon keresztül – már monopolhelyzetben vannak. Ennek köszönhetően manipulálni tudják a közönség legszegényebb szegmensét. A kereskedelmi televíziókra gyakorolt nyomással – újra és újra megpróbálnak megszerezni egy jelentős befolyást biztosító tulajdonrészt, vagy egyszerűen megfélemlítik, esetleg megvesztegetik a kereskedelmi csatornákat – a potenciális szavazók millióit érik el, főként az alacsonyabb képzettségűeket és a fiatalokat. A többin az értelmiségiek osztozhatnak, kikiabálhatják a keserveiket az interneten vagy kisebbMi újságokban. Ezzel jól elvannak.

Mindez persze csak az én értelmezésem – nem tudnám bizonyítani. De bizonyítható, hogy minden új kinevezett Fidesz-káder? Tudom, hogy az, mindannyian tudjuk. Ha megvizsgálja az ember korábbi tevékenységüket, találhat is sokat mondó tényeket. Egy külföldi újságírónak – vagy watchdog szervezetek delegációjának – viszont prezentálnak majd egy CV-t, miszerint a kinevezettek kiváló szakemberek, jelentős szakmai múlttal. Milyen esélye van egy külföldinek, mondjuk Aidan White-nak, hogy megcáfolja ezt a megnyugtató állítást?

2011 elején gyakran viccelődtünk azon, hogy a kormány első hibája a médiatörvény átpasszírozása volt, mert nyilvánvalóvá tette bárkinek, aki olvasni tud, hogy politikai befolyása alá akarja vonni a médiát. Tulajdonképpen szükségük se volt a törvényre. Talán jelentősebb nyomást kellett volna gyakorolniuk, vagy komolyabb vesztegetéshez folyamodniuk, de a média megfélemlítése sose volt túlzottan nagy feladat Magyarországon, az előző szabályozás idején sem.

A törvény viszont, pontosabban a nemzetközi figyelem és a a bírálatok, bebizonyították, hogy a kormány nem képes teljesen átírni a maga szája íze szerint a valóságot. Bármilyen paradoxnak tűnik, a magyar akt vistáknak, akik bármiféle politikai megfélemlítés és klientúra-építés ellen tiltakoznak, a médiatörvény története győzelem. A kormánylerombolta ugyan a közmédiát, de a médiatörvény fegyverét mindeddig nem merte bevetni.