A lány, aki a friss tejet szokta kimérni az üvegbe, nem lehet több huszonötnél. A kis fehér kötény és a fehér blúz még üdébbé teszi a külsejét. A szeme égszínkék, mosolyog a vevőkre. Nem hozzám beszél, hanem a másik lányhoz, aki a húspultban rendezgeti a kolbászokat. Azt mondja neki, nem érti ezt az egész felhajtást, mért nem lőnek vissza mindenkit a vízbe, aki partra akar jutni. Az volna a legegyszerűbb, ők is jobban járnának, mert hát milyen élet ez. A gumikesztyűs kolleganő hümmög, bólogat, hogy hát tényleg, sokkal jobb volna nekik is, bele a vízbe mindet, aztán kész. A szőke lány visszafordul felém, és kérdezi, hogy kérek-e még valamit. Nem, nem kérek, köszönöm. Igen, azt mondom neki, hogy köszönöm, és beteszem a tejet a zacskóba.

Otthon, amikor kitöltöm a tejet, ott van velem a lány, ott van a fülemben a hangja egész nap. Azon gondolkodom, mit kellett volna csinálni, hogy érdemes-e ilyenkor visszakérdezni, érdemes-e feltartani a sort, vagy másik üzletbe kell menni, esetleg leszokni a tejről, leszokni arról, hogy meghalljam a nem nekem címzett mondatokat, aztán leszokni végül arról is, hogy a nekem címzetteket meghalljam. Leszokni apránként a hallásról, látásról.

Másnap este egy vendégségbe hívnak, de későn tudok csak elindulni. A metrókijáratnál az órámra nézek, és inkább taxit hívok. Nem ismerem a hegyvidéki utcákat, a Normafához én csak kirándulni járok. Bámulom a sötétedő várost, lassan érünk ki a zöldbe. A Széll Kálmán tér körül apokaliptikus káosz uralkodik, a taxis egy ideig rutinosan kerülgeti a kocsisort, de egy idő után feladja. Állunk, várunk. A diszpécser bejelentkezik, kollégát keres egy óbudai fuvarra, szemben egy szirénázó mentő próbálna a város felé haladni, de csak szlalomozik ügyetlenül.

Látom a taxison, hogy unja magát. Hosszú nap áll mögötte, fáradt, beszélgetni szeretne egy kicsit. Nem bíztatom, de nem is állok ellen, hadd mondja, amit akar.

A szemét hordáról kezd fecsegni, mintegy mellesleg, csak hogy kitöltse az időt, hogy elüsse azt a néhány percet, amíg nem tudunk tovább haladni. Azt mondja, nem hiszi el, hogy a tudomány mai állása mellett nem lehet ezt megoldani, hát miért nem hajtják be az összes bevándorlót egy sátor alá, aztán nyomatnak rájuk egy kis gázt. Mindjárt oda lehetne terelni a hajléktalanokat is, van itt épp elég normális ember, azoknak se jut hely.

Hirtelen elfogy a levegő az autóban, ki akarok szállni. Mondom neki, hogy itt a vége, innen gyalog megyek tovább. A sofőr megütközve felpillant, biztat, hogy bírjam ki, már csak pár száz méter, összecsókolóztak ott fent a kereszteződésben, ennyi az egész.

Nem kérek számlát, nem kérem vissza az aprót sem, mélyeket lélegezve gyalogolok kifelé a városból. Az én városomból, a szülővárosomből, ahogy mondani szokták. Két megállónyit megyek, aztán jön egy villamos. Felszállok, és pásztázni kezdem az arcokat. Nézem a bekötött lábú bácsit, aki egy vödör túlérett fügét tart az ölében. Nézem a tekintetét, és próbálom kitalálni, mit gondolhat. Aztán átsiklik a szemem a kutyás nénire, onnan tovább a két kapaszkodó srácra, akik közül az egyiknek színes karkötők vannak a csukóján. Bámulom az utasokat, és találgatok, hogy tízből hány értene egyet a sofőrrel, hány vonná meg a vállát, hány háborodna fel. A végállomásnál kiürül a villamos, állok a hűvösödő, őszi estében. Tízből öt? Négy? Vagy tízből tíz? Hideg van, egyre hidegebb, és ül a mellkasomon a makacs légszomj, fent pedig alacsonyak a fellegek, csillagtalan az ég. Mintha egy sátor borulna mindnyájunk fölé.